Európa útjain, emberséggel megrakodva – Ónodi-Szűcs Sándor kalandos útjai

Amikor Ónodi-Szűcs Sándor 1954-ben megszületett egy hódmezővásárhelyi tanyán, még nem sejthette, hogy élete nagy részét Európa országútjain fogja tölteni. Gyermekként szerette meg a kamionokat, amikor a 47-es főút mellett járt iskolába. Ez a gyermekkori rajongás végül öt évtizedes pályafutássá érett.

A kezdetek: A Volánnál

Sándor karrierje 1972-ben kezdődött, amikor a mérleggyári munkája mellett az MHSZ-nél megszerezte a jogosítványát. Még abban az évben elkezdett a Volánnál dolgozni, ahol húsz évet töltött el. „Jártam akkoriban mindenfelé, szanaszét, ahol a porcelán előfordul.”

Egy súlyos kézsérülés azonban több mint egy éves pihenőre kényszerítette 1986-ban. Visszatérése után szerződéses, majd helyi járatokra került, ami azonban nem nyerte el a tetszését. „Nem tetszett, hogy a város egyik feléből elmegyek a másik felébe, ott megállok egy fél órát, aztán visszamegyek. Ez nem nekem való volt.”

Nemzetközi útvonalakon

1992-ben lépett be a nemzetközi kamionozás világába. A következő húsz évben pedig ugyanannál a cégnél dolgozott, miközben keresztül-kasul bejárta Európát: Olaszország, Spanyolország, Lengyelország, Németország, Franciaország, sőt még Norvégiába és Svédországba is eljutott. Kelet felé is sokat járt, és egészen a Fekete-tenger partjáig, Konstancáig jutott.

A magyar áruk fénykora és a határok különös világa

Az 1990-es évek elején a magyar export még ereje teljében volt, Sándor pedig olyan termékeket vitt Európa-szerte, amelyekre büszke lehetett: majolika kerámiát Norvégiába és Svédországba, padlófűtéshez való csavarokat Svájcba és Spanyolországba.

A fuvarozás ekkoriban a határátkelések különös kettősségét is jelentette. Sándor számára felejthetetlen élmény volt, amikor először lépett át Franciaországba – „egyszerűen nem volt határ”. Dániában pedig egyetlen rendőr intette tovább. Más helyeken viszont akár 4–8 órás sorban állás is előfordult. A szabadság és a várakozás váltakozása jól jellemezte ezt az átmeneti korszakot, amelyben a magyar áruk még messzire jutottak. A rendszerváltás utáni gazdasági átalakulás azonban sok céget elsodort, köztük azokat is, amelyekkel ő dolgozott.

Emberi gesztusok Európa útjain

Sándor bár sok országot bejárt, és rengeteg tájat látott, számára Olaszország és Spanyolország maradt a legkedvesebb – nem a hegyek, a tengerpart vagy a városok szépsége miatt, hanem az emberek miatt, akikkel ott találkozott.

„Sokan azt mondják, milyen gyönyörűek az olasz nők. Nem a szépségük – a kedvességük volt az, ami megnyert. És ugyanez volt a spanyoloknál is. A vendégszeretetük, a mosolyuk, a közvetlenségük.” – meséli.

A rakodásoknál nem csak munka folyt, volt idő beszélgetni, megismerni egymást. „Mikor felértünk Franciaországba vagy Németországba, az volt az első: egy kis kávé, egy kis sütemény. Aztán mentünk a vámra, onnan vissza, lepakoltunk, és megint egy kis kávé. Más volt a fogadtatás.”

Sándor egyik legkedvesebb emléke egy határokon átívelő szerelmi történet. Gyakran szállított egy olasz céghez és vissza, ahol a kereskedelmi igazgató magyarul szeretett volna tanulni. Valahányszor meghallotta, hogy Sándor megérkezett, azonnal lement hozzá beszélgetni, gyakorolni néhány új szót. A baráti beszélgetésekből végül különös történet kerekedett ki: Sándor közbenjárásával az a budapesti hölgy, akinek az olasz árut hozta el, a kereskedelmi igazgató felesége lett. Mindig mosolyogva meséli ezt az emléket, mert számára bizonyíték arra, hogy az utak nemcsak árut, hanem sorsokat is összekötnek.

Sándor azonban némi szomorúsággal gondol a szakma mai állapotára. „Most sajnos az a helyzet, hogy ridegség ragadt az emberekre. Amikor először megy valahova az ember, gyakran utálattal fogadják.” Ugyanakkor azt is hangsúlyozza: nem lehet egész nemzeteket egyetlen tulajdonsággal jellemezni. „Embere válogatja” – mondja. Minden országban találkozott kedves, segítőkész emberekkel, és persze olyanokkal is, akik kevésbé hallgattak a józan eszükre.

Határtalan nyelvérzék

Az európai utakon a nyelvtudás nélkülözhetetlen volt. „A kényszerűség rávitte az embert a tanulásra.” – ahogy azt Sándor megfogalmazta.

A különböző országokban való fuvarozás során elsajátította a szükséges kifejezéseket. Megtanult annyit németül, olaszul, franciául, sőt még oroszul is, amennyire a mindennapi helyzetek megkívánták: rakodásnál, határátkelőknél, vagy épp egy parkolóban, amikor útbaigazítást kellett kérni. Nem tankönyvből tanult, hanem az életből – a helyzetekből, amelyekben nem volt más választása.

Bizalom és megbecsülés

Sándor pályafutása során több cégnél is dolgozott, de a J.S. Logistics-nél töltött több mint 10 évet különösen nagyra értékelte:

„A J.S. Logistics az első cég, ahol emberszámba vették a sofőrt” – fogalmaz egyértelműen.

Első karácsonya a vállalatnál különösen emlékezetes maradt számára. Franciaországban rekedt, miután a kamionja váratlanul felmondta a szolgálatot, és úgy tűnt, esélye sincs hazajutni az ünnepekre. A legtöbb sofőr ilyenkor belenyugszik a helyzetbe, hiszen a fuvarozás világában nem ritka, hogy valaki még a karácsonyt is egy parkolóban tölti. Sándor azonban mást tapasztalt: a cég nem hagyta magára. Megszervezték, hogy hazahozzák, mert fontos volt számukra, hogy otthon lehessen a családjával.

Sándor úgy érzi, a kölcsönösség volt a kapcsolat alapja: „Amit kértek tőlem, megcsináltam. De ez vissza is jött – ők is mindig segítettek, amikor kellett.”

Egy korszak vége

Sándor története egy korszak története, amikor a magyar termékek járták Európát, amikor még volt idő egy kávéra és egy-két jó szóra a rakodások között, amikor az emberek mosolyogtak egymásra az országhatárokon átnyúlva. Sándor büszke a pályafutására, arra, hogy hány országba eljutott és jó érzéssel gondol vissza azokra az emberekre, akiket megismert. És bár a világ változik, az ő történetei örökre megőrzik azt az időt, amikor a kamionosok még igazi kalandorok voltak – nemcsak sofőrök, hanem hírnökök a nemzetközi megértés útján.