Kormány mögött Kulics Péterrel – A „nyugalom” sosem jelentheti azt, hogy hátradőlhetsz
A nyugodt fuvarnapoknak van egy sajátos csapdájuk: elhitetik az emberrel, hogy minden kiszámítható. Hogy ha jó az idő, könnyű a forgalom és gördülékeny a tempó, akkor nincs miért különösebben ébernek lenni. A kamionos élet azonban pont attól kiszámíthatatlan, hogy a veszély nem mindig elölről jön, és nem is mindig onnan, ahonnan várnánk. A rutin sokszor megnyugtat, de néha épp a rutin közepén történik valami, ami egy pillanat alatt emlékeztet arra, milyen törékeny a biztonság az utakon.
2012 volt, egy szokványosnak indult fuvarnap. Már nem is emlékszem pontosan, honnan hová tartottam, csak arra, hogy Dijon felől a Mulhouse-határ irányába haladtam Németország felé a francia A36-os autópályán. Délután volt, gyér forgalom, jó tempó, nyugodt szakasz – vagyis annak tűnt.
Semmi szokatlan – megszoktuk már az ilyen „vagányokat”. Viszont ami ezután történt, arra senki nem lehet felkészülve. Az utolsó pillanatban úgy döntött, visszatér elém – jobbról.
Láttam, hogy gyorsít, és már tudtam, mi készül. Azonnal fékeztem, de a kamion sajátosságai miatt kormányozni csak minimálisan tudtam. Ráadásul balról is jött egy autó, teljesen szabályosan, aki semmit nem láthatott a történtekből, mert a kamionom kitakarta előle az egészet.
Nem volt sok mozgásterem – maradt a fékezés és a hideg fej. De az Audis nem adta fel. És jött a pillanat, amit sosem felejtek el: Reccs. Ropp. Csatt.
A fekete Audi előttem sodródott, oldalról teljesen szétzúzva, keréktől kerékig szétrepedt a kaszni. Látszott az ajtók belső szerkezete. Az én jobb első kerekem kapta el, ami a legveszélyesebb hely, ha stabilitásról van szó. De tartottam a kormányt két kézzel, és felkészülten vártam a következőt. A kerék forgó tőcsavarjai – a védőlemezzel együtt – szó szerint felnyitották az autó oldalát.
A Scaniám jobb eleje sérült, főleg a kerék körül. Megálltam szabályosan a leállósávban, ahogy a mögöttem jövő német kolléga is, aki végig látta az egészet.
Az Audi viszont nem állt meg. Nagy gázzal elhajtott. Még a rendszámát sem tudtam megjegyezni – minden villámgyorsan történt. És ekkor vettem észre, hogy pár száz méterrel arrébb, az S.O.S. öbölben egy motoros csendőr várakozik. Nem láthatta az esetet, mert az út ívelt, de odamentem, és „nemzetközi nyelven” gyorsan elmondtam neki, hogy azt az Audit keresse, amelyiknek nincs bal oldala.
A válasza rövid volt:
– „A következő parkolónál van a nagy kontroll, ott várjon.”
Csattant a váltó, és már repült is utána. Pár perc múlva, mire odaértem a parkolóba, a csendőrök már vártak, lerádiózták az esetet. A német tanú is megérkezett. Együtt mentünk be a közeli őrsre, hogy megtegyem a feljelentést. Ott is éjszakáztam a parkolóban, mert addigra teljesen elment az idő.
De az Audit nem találták meg. Eltűnt a városban, mintha elnyelte volna a föld. Egy év múlva jött a papír: „Ismeretlen tettes ellen az eljárást megszüntettük.”
Nem volt meglepő. Arra tudok gondolni, hogy nem véletlenül menekült el – talán volt már vaj a füle mögött, és tudta, hogy nagyobb bajban lenne, ha elkapják.
Soha ne ringasd magad abba a hitbe, hogy ha nyugis a pálya, akkor nincs veszély. Mindig figyeld a mögöttes forgalmat, a ritmust, a mozgásokat. Aki sokat jár Európa útjain, tudja: elég egy rossz manőver, egy pillanatnyi figyelmetlenség, egy túl magabiztos autós vagy egy félreértett helyzet, és máris több jármű sorsa fonódik össze egyetlen másodpercben. Épp ezért a kamionos szakma egyik legfontosabb alapszabálya, hogy a „nyugalom” sosem jelentheti azt, hogy hátradőlhetünk.