Kormány mögött Kulics Péterrel – Amikor az álmod mélyvízbe dob – és megtanulsz úszni

Minden szakmában van egy pillanat, amikor az ember érzi: most kezdődik el igazán. A kamionos világban ez ritkán egy nagy gesztus vagy ünnepélyes bejelentés – sokkal inkább egy kihívás, egy lehetőség, egy verseny, ami megmozgatja a fantáziátA pályakezdés ritkán úgy néz ki, ahogy gyerekként elképzeljük. Sokkal inkább egy belső késztetésből indul, abból a csendes, makacs érzésből, hogy valamihez vonzódunk – még akkor is, ha nem tudjuk pontosan, mi vár ránk az első kanyar után. A kamionozás világa kívülről egyszerűnek tűnik: nagy gépek, hosszú utak, szabadság. Belülről viszont egy egészen más történet bontakozik ki. Aki belevág, nemcsak egy szakmát választ, hanem egy életformát, amelyben a kitartás, a türelem és a saját határaink feszegetése legalább annyira fontos, mint a vezetés maga.

Gyerekkorom óta kamionos akartam lenni. Nem volt a családban senki, aki ezt a szakmát űzte volna, de bennem valahogy ott égett a vágy, hogy egyszer én üljek a fülkében, és egy hatalmas gépet vezessek a nagyvilág útjain. Így hát, amint lehetett, megszereztem az összes szükséges jogosítványt, és belevágtam.

Nem volt sem mentor, sem rokon, aki bevezetett volna – csak a gyerekkori álom és a lelkesedés. Amikor végre a kezembe került a kormány, már nem volt visszaút. Rögtön nemzetközi fuvarral kezdtem, alig húszévesen, az iskolai szünetben. Egy tandem pótos Scaniával indultam Szerbia felé, ami akkoriban nekem maga volt az álomautó.

Igazából nem is az utazás vonzott, hanem maga a gép. A technika, a motor zúgása, a váltók szuszogása. Tudtam, hogy a legszebb és legfiatalabb kamionok a nemzetközi forgalomban futnak, így egyértelmű volt az irány.

Egy apróhirdetésen keresztül hozott össze a sors egy közepes méretű fuvarozócéggel. A tulajdonos látott bennem valamit – talán a saját régi lelkesedését –, és esélyt adott. Együtt indultunk útnak Biatorbágyról, és útközben ellátott jó tanácsokkal, ahogy egy igazi régi motoroshoz illik. Dunaföldváron csatlakozott hozzánk két másik kamion, ott mutatta be Lacit, a piros ponyvás szerelvény sofőrjét: „Mostantól őt kövesd, én innen kiszállok.”

És én követtem Lacit.

Az első igazi megállónk Tompa határánál volt, ahol rögtön szembesültem a szakma egyik „szépségével”: a vámkezelés végeláthatatlan várakozásaival. Egy-két nap veszteglés, aminek csak az eleje tűnt könnyűnek – utána jött a bizonytalanság. Nem tudtam, mikor indulunk tovább, és ez az érzés akkor még teljesen idegen volt számomra.

Egy séta közben körém gyűltek a rendőrök és vámosok, mert nem hitték el, hogy egy húszéves srác egyedül visz egy kamiont. A túloldalon pedig megérkezett az első igazi „beavatás”: egy „ellenőrzésnek” nevezett lehúzás, ahol nyíltan közölték, hogy „fizessek, csak mert így szokás.”

A lerakodás előtti vámudvarban újabb „tanulópénzt” fizettem – szó szerint. Ott valaki letörte a tükrömet parkolás közben, miközben a kamion állt. A napok, a stressz, az ismeretlen helyzetek mind kimerítettek. Akkor azt gondoltam:

„Ez nem nekem való. Nem leszek kamionos.”

De aztán kialudtam magam, és másnap újra éreztem, miért kezdtem el. Nem a pénzért, nem a kalandért – hanem azért az érzésért, amikor a motor beindul, a légfék szisszen, és a világ egyszerre kitárul előtted.

Végül kamionos lettem. Minden nehézség, minden tanulópénz és minden tükör nélkül maradt éjszaka ellenére.

Az álmok néha mélyvízbe dobnak, de ha elég nagy benned a vágy, megtanulsz úszni. Ott állsz tapasztalat nélkül, bizonytalansággal a gyomrodban, és csak reméled, hogy jó irányba indultál. De épp ezekben a pillanatokban derül ki, mennyire akarod valójában azt, amiről gyerekként álmodtál. Ha elég nagy benned a vágy, ha nem engeded, hogy az első kudarcok eltántorítsanak, akkor előbb-utóbb megtanulsz úszni. És amikor már biztosan mozogsz a vízben, rájössz: minden nehézség azért volt, hogy eljuss oda, ahol mindig is lenni akartál.